1968 óta a kenyai futók minden akadályfutó versenyt megnyertek az olimpiákon, ahol elindultak. De mégis hogyan csinálják mindezt, hogy messze a legjobbak futásban? És miért nem jók más egyéb sportokban?
A kenyai futók hosszú idők óta uralják a közép- és hosszútávfutást, és eleinte senki sem értette, ezt hogyan csinálják.
Ma már sejtjük, hogy mi állhat a sikerességük hátterében... Beszélhetünk méreg drága, speciális cipőkről, amik körül szintén óriási a vita, miszerint egyesek betiltanák, még más szakértők szerint nincsen azzal semmi baj, ha valaki speciális sportszereket használ versenyein.
1968 óta a kenyai futók minden akadályfutó versenyt megnyertek az olimpiákon, ahol elindultak. Volt időszak, amikor minden közép- és hosszútávfutó világcsúcsot kenyai futó tartott. Mindezt úgy, hogy életszínvonaluk, egészségi állapotuk messze elmaradt a fejlett nyugati világok sportolóinak életszínvonalától. De akkor mégis hogyan csinálják mindezt, hogy messze a legjobbak futásban? És miért nem jók más egyéb sportokban?
Rengeteg kutatás vizsgálta a lehetséges tényezőket, melyek közül néhány a teljesség igénye nélkül: környezet, természeti háttér, genetika, életmód, stb, amelyek együttes összességének köszönhetik azt az anatómiai és élettani tulajdonságot, illetve különösen erős motivációt, amely jelen van a kenyai futóknál.
Kenya területén több, élesen elkülönülő törzsi nemzetség él. "A kalenjin törzs népessége 3 millió főt számlál, így a kenyai lakosság 10 százalékát adják. Mégis közülük kerül ki az elit futók háromnegyede. Sőt, a kalenjin törzs egyik nemzetsége, az alig 100 ezer tagú nandi nép adja a nemzetközi színtéren versenyző kenyai futók 45 százalékát. Hagyományosan ők alkotják a kenyai válogatottak magját, noha létszámuk csak a kenyai népesség 3 százaléka. A nandi származású kenyaiak életmódja, szociális státusza, étrendje nem sokban különbözik a többi kenyaitól. Ebből nem nehéz arra gondolni, hogy az ő genetikai örökségük teszi őket különösen gyors futóvá. Ugyanakkor amennyire csalogató ez a vélekedés, annyira nem támasztja alá semennyi kutatási eredmény. A vizsgálatok nem találtak rá eddig semmilyen genetikai tényezőt, amely a kelet-afrikai népességet különösen alkalmassá teheti a hosszútávfutásra. Illetve a gyorsan futó és az átlagos kenyaiak, etiópok között sem találtak semmiféle tetten érhető genetikai különbséget.
Ennek ellenére persze nem lehet kizárni, hogy a genetikának szerepe van a sikerességükben. Arról azonban szó sincs, hogy lenne egy vagy néhány „hosszútávfutógén”, amit elemezve kiválaszthatjuk azokat a gyerekeket, akik 20 év múlva 1 óra alatt fogják lefutni a maratont. Ez az elmélet persze Kenyán kívül igen népszerű, az európai futók gyakran a genetikára hivatkozva próbálják saját esélytelenségük felett érzett frusztrációjukat csökkenteni. De nagyon úgy tűnik, hogy ha a géneknek egyáltalán van bármi szerepük, az dominánsnak semmiképpen sem mondható."
Rengeteg elmélet szól a kenyai életmód és hagyományok mellett. Miszerint a kenyaiak marhalegeltetésből éltek, ennek köszönhetően folyamatos magas tengerszint felett kellett több száz kilómétert megtenni gyalogosan.
Az iskolák szintén hatalmas távolságokra vannak, egy általános iskolásnak 10-12 kilómétert, még egy középiskolásnak akár 18-20 kilómétert is kell gyalogolnia az iskoláig naponta. A gyermekek elfoglaltságai szintén fizikai aktivitáshoz kötöttek, hiszen rengeteget játszanak a szabad levegőn, és folyamatos mozgásban vannak, melynek köszönhetően kiváló mozgásszervi és oxigénellátottsági fejlődés alakulhatott ki a kenyaiaknál.
"Talán a legismertebb elmélet a kenyai futók sikerességére a nagy tengerszint feletti magassággal kapcsolatos. A hipotézis szerint az alacsonyabb oxigéntartalom olyan adaptációkat eredményez a vér oxigénszállító képességében, amely az erőnléti edzéssel együtt kivételes képességű atlétákat hoz létre. A kenyai fennsíkok általában 2400-3000 méteres magasságban fekszenek, és a kenyai futók legtöbbje e tájakról származik. Itt egy lélegzetvétel átlagosan 30 százalékkal kevesebb oxigént tartalmaz, mint a tengerszinten.
A kenyai étrend újabb ellentmondásokat tartogat. Arra semmiféle bizonyíték nem utal, hogy a kenyai ételek vagy esetleg a kenyai emberek minden más néptől eltérő étrendje magyarázná a remek futóeredményeiket. Az ottani atléták nagyjából ugyanazt eszik, mint bárki más a sportágban.
Egyes vizsgálatok szerint a kenyai futók átlagos napi energiafelvétele 2340 kilokalória, ami elmarad attól az értéktől (2550 kcal/nap), amely a számítások szerint elég lenne ahhoz, hogy a futás energiaigényét fedezni tudják. Más vizsgálatok ennél valamivel magasabb energiafelvétellel számoltak, az viszont általános tapasztalat, hogy hiába futnak több száz kilométert hetente, ehhez képest kifejezetten keveset esznek. Ennek megfelelően a kenyaiak testtömegindexe kifejezetten alacsony – még afrikai mércével is. A lábuk kerülete is kicsi (vádlijuk, combjuk vékony), ami egyes sportfiziológusok szerint előnyös a hosszútávfutás szempontjából, mert ideális energiaegyensúlyt biztosít. Mindennek végletes megnyilvánulása Margaret Okayo volt, aki 2004-ben úgy nyerte meg a londoni maratont, hogy a testsúlya 39 kilogramm volt.
Az eddig vizsgált tényezők valójában tehát nem magyarázzák meg a kenyaiak legyőzhetetlenségét. Marad a motiváció és a társadalmi elvárások kérdése. Kenyában a hosszútávfutók a sztárok, ahogy Spanyolországban a focisták, Csehországban a jégkorongozók, Norvégiában a sífutók. Minden kenyai gyerek úgy nő fel, hogy példaképként ott lebegnek előtte Kipchoge és társai, akik nem csupán büszkévé teszik a nemzetet, de – kenyai léptékben főleg – döbbenetes pénzeket is keresnek. Esetükben szó szerint kell érteni, hogy a futás emelte ki őket a nyomorból.
A felmérések szerint a kenyai futók nagy részét – teljesen érthető módon – a pénz motiválja.
A reményteli ifjú tehetségekre már kisgyermekkorban lecsapnak a nemzetközi ügynökök (hasonlóan az európai ifi focistákra). Rögtön fizetést kapnak, de a szerződés csak addig tart, míg világszínvonalon teljesítenek. Ez az egyetlen esélyük, hogy pénzzel segítsék családjukat, sőt gyakran ez az egyetlen lehetőségük a munkára.
